Első rész, 1971 BŐRLÁBÚ: Ez a könyv újabb ló lesz a tömeg alá a hosszúhajúak
ellen, éppen úgy, mint az Abbázia-galeri ügye vagy a Halálfejesek című film.
Lesz egy nagyon vékony réteg, amelyik elgondolkodik rajta, de a többség még
jobban gyűlöl majd bennünket. Nekem ugyan nem hiányzott soha, hogy elismerjenek.
Gondoljanak még piszkosabbnak, még szemetebbnek. Annál boldogabb leszek.
PATKÁNY: Sokan lesznek olyanok, akik hülyeségnek tartják az egészet. Egyszerűen
nem hiszik el. Aki meg elhiszi, az magában tartja. Mit tudnának csinálni?
Küldenek száz forintot postán? ZORD KHÁN: Engem speciel nem érdekel ez a könyv.
Sem ez, sem más, és nem is fűzök hozzá illúziókat, hogy megjelenik-e, vagy nem
jelenik meg. Az effajta ifjúságot úgy mérik fel erkölcsileg, hogy a társadalom
legelvetemültebb része, de tulajdonképpen nem tudnak róluk semmit. Nekem ez a
történet csak rossz emlékeket táplál, és azt hiszem, így vannak vele a többiek
is. Nincs rá kilátás, hogy jobb legyen. Azoknak, akiknek mondana valamit, úgyse
kerül kezükbe ez a könyv, már csak azért sem, mert az a réteg egyáltalán nem
olvas. Második rész, 1982 BŐRLÁBÚ: Az egykori bálványok mind ledőltek. Nincs a
fiataloknak egy példaképe. Nincs, akit utánoz. Nincs, akire felnéz. PATKÁNY:
Elfogadtak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Nem vagyunk már értéktelen
emberek. A Zord Khánra ugyanúgy szükség van, mint rám. A társadalomban. Hogy a
munkája mellett mit csinál, az a magánügye. ZORD KHÁN: Tudom, hogy nem jegyzik
azt az értéket, amit én kiragadtam az életből, de nekem érték volt. Én ezzel
mértem. Nekem alumínium bögre jutott, nem érdekes, de belemerítettem. A
sűrűjébe. Kész.