Csongor és Tünde Vörösmarty a tündéries drámára a hazai színpadokon bemutatott
német fordítások közt is talált példát s inspirálta őt a Szentivánéji álom. A
Csongor és Tünde mégis eredeti és mélyen nemzeti alkotás. Alapszövetét Gergei
(Gyergyai) Albert 16. századi Árgirus históriája, e népivé idomult
ponyvahistória adta. Az első felvonás, az aranyalmafával, boszorkánnyal,
tündérszerelemmel, még csak a különös mesevilágnak a Tündérvölgyből ismert
hangulatát nyújtja, s ugyanaddig jut, ameddig a Délsziget: a szerelmes pár
elszakad egymástól. De már a második felvonásban kitűnik, hogy a dráma nem
pusztán dramatizált népmese, hogy hőse nemcsak szerelmesét, nemcsak a maga
boldogságát, de az emberekét is keresi. A hármas út vidéke az emberiség fóruma,
Csongor töprengése, hogy merre induljon, az emberi boldogságvágy iránykeresése.
A három vándor felléptetésével a költő közvetlenül szól a műveit eddig is átható
aggodalomról: a világ, a társadalom boldogságellenes. A három vándor az ábrándok
és a szerelem iránt érzéketlen, önző, a boldogságot pénztől, hatalomtól váró,
kíméletlen ember-világ megtestesítője. Mesei ürügy kapcsán kerülnek elő: a
tündérországot kereső Csongor tőlük kér útbaigazítást. De válaszuk már
filozófiai érdekű: az utat ugyan nem mutatják meg, de kiábrándítják Csongort a
földig a valóságos világból, s a hős most már csak a szerelem vezércsillagának
útmutatása szerint indul tovább.