P. J. Dibenko így emlékszik vissza arra az éjszakára: Március 17., 1 óra 30
perc. Az éjszaka és a sűrű köd leple alatt nesztelenül ereszkednek le a jégre
egymás után a vörös ezredek, hogy egyetlen határozott és pontos csapással
végezzenek a lázadókkal... Menetoszlopban haladnak előre a fehér köpenyes
ezredek. Teljes csend. Csak néha hallatszik halk parancsszó. A lábak alatt
halkan recseg a hó. az oszlop mögött végeláthatatlan kígyóként tekereg a több
huzalból álló telefonzsinór. az éjszaka homályában a fehér havon pontok
sötétlenek: ezek az ellenőrző pontok, a földön fekvő telefonkezelőkkel, akik
percenként ellenőrzik az összeköttetést. Az átható hidegben, amely a jégen még
erősebb, összegömbölyödnek, és szinte hozzátapadnaka készülékükhöz. A vonuló
oszlopok láncában ott haladnak a tüzérségi megfigyelők, előttük pedig a
rohamcsoport emberei a létrákkal, hidakkal, gránátokkal. Az oszlopok mögött kis
szánok géppuskákkal. A dandárparancsnokok minden negyedórában jelentik a megtett
utat. A parancsnoki harcállásponton egymás után csörögnek a telefonok. A jégről
jelentik: ťA harcosok hangulata kitűnő és bizakodó.Ť Egyre messzebb jutnak
oszlopaink.