Sokat beszélgettem Józsival, mielőtt ebbe a könyvbe belekezdtem. Minden
idegszálammal tiltakoztam ellene, semmiképpen sem akartam megírni. A sokadik
telefonbeszélgetés után tűnt fel, hogy egyre több szót ejtett az apjáról, és már
azt éreztette, nem is ő maga az igazi téma, hanem az apja emléke. Valahogy ki
kellene beszélnie magából az apja szellemét, nyomot hagyni, hogy milyen
nagyszerű színész, énekes és apa volt. Kutatott utána minden fellelhető helyen,
s gondosan összerendezett anyagot tárolt otthon, tiszta fehér lapokon.
Fényképeket dédelgetett, amikből nagyon kevés maradt csak, meg pár nagyon rossz
minőségű színházi fotót. És ahogy egyre többet beszélt az apjáról, valahogy
kinyílt előttem egy addig láthatatlan, hatalmas kapu, mögötte titokzatos üres
tér, amelyről csak érezni lehet, hogy van benne valami rejtélyes történet,
valami megfoghatatlan, de mégis létező világ mozgó árnyakkal vagy azok
sejtéseivel. Volt ez a pillanat, és attól kezdve másképp hallottam Józsi
szavait, másképp láttam őt magát, és minden valahogy más lett. A világ egy
rejtőzködő, fölfogni képtelenség dimenziója vett és vesz körül, és megértettem,
miért kell Józsinak mindig elölről elbeszélnie a történetét, miért fontos a
legapróbb mozaiklapokat is összegyűjtenie. Mert csak ez van. Az ő élete az apja
életének a folytatása, benne van minden mozdulatában. Muszáj nyomot hagynia a
világban, hogy az ő élete révén valahogy az apja élete is kiteljesedjék. Micsoda
méltánytalanság fiatalon, egy szalmazsákon a láger reménytelenül sötét zugában,
betegen bevégezni azt, ami még igazán el sem kezdődött!