Elindulok a Négy Szabadság parkjából, felmegyek a kompra, az East River másik
partján a menyem, Lili jön elém. A nyakába akasztott 'kenguruban' az anyukájához
tapadva ott gőgicsél boldogan, elégedetten a legkisebb unokám, Franka. De jó,
hogy nem fogják tökfej hazugságokkal tömni a fejét, hogy nem rendőrtábornokok
fogják meghatározni, hogy mit tanuljon, mit olvasson. De milyen rossz, hogy nem
susoghatom a fülébe, szinte esti imaként, ahogy negyvenegynéhány évvel ezelőtt
Fanni lányom fölébe mormoltam Weöres Sándor szavait, a Hold fohászát:
'Bibic-csibe, halljad, űz engem az éj!' 1956. november 4-én arra ébredtem, hogy
az otthonunk felett repülőgépek vijjognak, az utcáról szórványos lövöldözés
hallatszott. Nyilvánvaló volt, hogy a szovjet hadsereg megtámadta, megszállta
Budapestet, hogy a forradalmat, amely demokratikus szocializmust ígért, a
Szovjetunió katonai ereje megsemmisítette. Kinyújtóztam az ágyban, és magamban
elmormoltam: a kommunizmusnak semmiféle változatában nem fogok hinni. Ezt az
ágymélyi fogadalmat, amelynek nem volt tanúja, sikerült megtartanom. A következő
hetekben röpcédulákat ragasztottam a házak falára, telefonfülkékbe. Amikor
letartóztattak, az ijesztgetések, fenyegetőzések ellenére megtagadtam, hogy
besúgó legyek. 1970-ben bekapcsolódtam az akkor szerveződő demokratikus ellenzék
munkájába, 1981-től az engedély nélkül megjelenő Beszélő egyik szerkesztője
lettem. Elvesztettem könyvkiadói állásomat, könyvesbolti eladóként kerestem meg
a betevőt, de barátok között éltem, és nem kellett hazudnom. 1988-ban részt
vettem Magyarország liberális pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége
megalakításában, országgyűlési képviselő lettem, de nem tudtam elfogadni, hogy
pártom koalíciós megállapodást kötött a diktatúra uralkodó pártjának
utódpártjával, így 1998-ban már nem indultam az országgyűlési választáson. Egy
civil jogvédő szervezetet, a Magyar Helsinki Bizottságot vezettem: kiálltunk a
migránsok, a fogvatartottak, a rendőri erőszak áldozatainak jogaiért: azt
folytattuk, amit korábban is tettünk: kihívóan éltünk emberi jogainkkal.
2007-ben a szervezet vezetését fiatalabb kollégáimnak engedtem át. Azóta csak
újságíróként, publicistaként veszek részt a közéletben. Szeretek írni, szívesen
írok, és az tesz boldoggá, ha azt érzékelem, hogy az olvasók is szívesen
olvassák az írásaimat.