?Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet
Istened, az Úr ad neked.? ? idézi a Bibliát a regény tízéves főszereplője, Jan,
aki sosem veszi le piros kabátját, még éjszaka sem. A kilencvenes és a kétezres
évek fordulóján járunk, a szüleivel és két testvérével egy északholland faluban
élő kislány beszéli el a család mindennapjait: miután legidősebb fiukat egy
tragikus balesetben elveszítik, az amúgy is érzelmileg sivár, a kegyetlenségig
tekintélyelvű, bigottan vallásos szülők egyre távolabb kerülnek a valóságtól és
még élő gyerekeiktől. Az egyetlen kommunikációs csatorna közöttük a fizikai és
verbális erőszak, gyengédségnek nyoma sincs; a beszéd, a szavak is hiányoznak,
és ez okozza a legnagyobb sérülést: ?Egyszer sem beszéltünk arról, mi történt
nálunk otthon.? Szegénység, éhség és magány, testi-lelki megaláztatások,
büntetések ? a gyerekek nap mint nap a túlélésért küzdenek, és arról álmodoznak,
hogy egy nap elhagyják a falut, és átjutnak a tavon, a ?túlpartra?. A holland
szerző, Marieke Lucas Rijneveld regényének narrátora egy kiszolgáltatott gyerek,
aki nagyfokú érzékenységgel és naturalisztikus nyerseséggel számol be mindarról,
amit átél és lát ? a kegyetlen valóságot átszövő groteszk fantáziavilág
bontakozik ki a beszámolójából. A szociografikus és lélektani értelmezésre
egyaránt lehetőséget adó, traumairodalomnak is nevezhető történet az utóbbi évek
legmegrázóbb alkotása A könyv 2020-ban elnyerte a Nemzetközi Booker Díjat.
Részletek ?Nem ember vagyok, hanem a stégnél felejtett összecsukható szék. Nem
kellek már senkinek, hogy belém kapaszkodjon. Fázik a lábam, a támlámról
hiányzik a kéz. Ahányszor Hanna elmegy előttem, és hallom, amint a korcsolyája a
jeget karcolja, oda akarok kiabálni neki. De a székek nem tudnak kiabálni.
Figyelmeztetni akarom az alattomos lyukakra, de a székek figyelmeztetni sem
tudnak. Szeretném megfogni, nekinyomni a támlámnak, az ölembe venni. A húgom
mellém érve mindig felém pillant. Piros az orra, és apa fülmelegítője van rajta,
amit olyankor szoktunk felvenni, ha vágyjuk a keze érintését kihűlt fejünkön. El
akarom mondani Hannának, mennyire szeretem, annyira, hogy a hátam, a támlám
felforrósodik, hogy olyan meleg a fám, mint amikor egész nap rajtam ül egy
vendég. De a székek nem tudják elmondani senkinek, mennyire szeretik. Amúgy sem
tudja senki, hogy én vagyok az; Jas összecsukható széknek álcázva. Nem messze
szárcsák csoszognak a jégen. Megnyugtat, hogy nem törik be alattuk, bár a húgom
legalább olyan nehéz, mint harmincöt szárcsa. Amikor újra odanézek, látom, hogy
Hanna kikerült a fénykörből, és egyre távolodik tőle. Renkema dudál, villog a
reflektorral. A húgom sárga kötött sapkája lassan tűnik el, mint a lemenő nap.
Nem akarom, hogy lemenjen. Bele akarok fúródni, mint egy jégtüske, hozzá akarom
szögezni magam. Meg akarom menteni. De a székek nem tudnak megmenteni senkit.
Csak némán várakozni tudnak, míg valaki meg nem akar pihenni rajtuk.? ?A
tévénken csak a holland egyes, kettes és hármas jött be. Apa szerint ezeken a
csatornákon nincs meztelenkedés, a ?meztelenkedés? szót úgy ejtette ki, mintha
véletlenül lenyelt volna egy döglegyet, a nyála is kifolyt. Nekem a szó hallatán
azok a krumplik ugrottak be, amiket anya esténként megfosztott a kabátjuktól,
így hajítva be őket a lábos vízbe, a loccsanó hangok. El tudtam képzelni, hogy
ha valaki túl sokat gondol meztelen testekre, abból ugyanúgy, mint a
rózsaburgonyából, idővel kis csápok nőnek, amelyeket aztán a kés hegyével kell
kimetszeni a krumpli lágy húsából.?