Néhány évvel ezelőtt arról faggatott egy barátom, mikor írom már meg végre a
saját önéletírásomat, és ha megírom, mennyire lesznek segítségemre a műfajt
vizsgáló elméleti írásaim. Készülök rá, feleltem akkor neki, de egyelőre még nem
is tudom, melyik végénél foghatnék hozzá. Mert hiszen a lehetőségek korlátlanok.
Annyi bizonyos, hogy mint minden emlékírónak, nekem is meg kellene találnom azt
az archimédeszi pontot, ahonnét el tudnék indulni, ahonnét visszatekintve ki
tudnám emelni mindazt, ami felfogásom szerint valóban fontos, hogy azután
valamiképpen elrendezzem, narratívába foglaljam az így kiválasztottakat. Végül
arra jutottam, de ez már jóval az idézett beszélgetés után történt, hogy a
párizsi évek adhatják a keretet. De maga a szöveg semmiképpen sem krónika
formájában áll össze. Inkább kiemelem a csomópontokat, amelyekből kiindulva
szükségképpen más idősíkok is bekerülnek az elbeszélésbe, hiszen mindennek
vannak előzményei és mindennek vannak következményei. A párizsi időszak többek
közt azért is izgalmas, mert a magántörténet itt összefonódik közös
történetünkkel, patetikusan szólva: a Történelemmel; hiszen nem létezhetnek
egymás nélkül. Ez a választás egyúttal lehetőséget ad arra is, hogy hozzáfűzzem
mindazt, ami a gondolataimban, a tudatomban jelenik meg, ami foglalkoztat, akár
akkoriban, akár később.