Miért emlékkönyv? Azért-e, mert az elmúlt másfél évtized alatt több-kevesebb
szerencsével, szelíd kalandozással, idegenben élő barátok, ismerősök és
ismeretlenek életformájának meglelésével, átélésével már lezajlott
útiélményekről tudósít, vagy, remélem, szórakoztat is ez az írásom? Az adatok
közlésekor pontosságra törekedtem, de végtére is, bevallom, meglehetősen
szubjektív hangvételű ez a világért sem csak útleírás. Könyvem nemcsak szép és
érdekes tájak szavakkal festett képe akarna lenni. Történetek, kis novellák is
sorakoznak benne: az essexi angol farmer családról, a chicagói gabonatőzsdéről,
az USA-ban élő jó barátokról és furcsa figurákról, a kaliforniai kővé vált
erdőről, egykori holland udvarlómról, vagy például az olasz csizma sarkán tett
kirándulásról. A már lepergett tizenöt év alatt majdnem két esztendeig éltem
idegenben. S akkor még nem is számláltam erdélyi utaimat. Hiszen, ha
szülőföldemet látogatom, nem idegenbe megyek; múlhatatlan érzésem, hogy
Erdélyben otthon vagyok. Valójában itthon Magyarországon élek, Budapesten, az
Irinyi József utcában. Itthon gondolom el leghívebb, örökösen munkára serkentő
barátom: az íróasztalom mellett, hogy milyen volt máshol, s hogy minden
utazásnak, akár szénásszekér tetején tettem azt, akár vonaton, hajón, autóban
vagy repülőgépen, mindenik útnak legszebb vége a hazaérkezés. E szavakkal
indította útjára ezt az írását az azóta elhunyt kitűnő írónő, Ignácz Rózsa.