Hazájának kritikusai ennek a regénynek a megjelenése óta nevezik - hol
megbecsülő jellemzésül, hol lebecsülő minősítésül - bohócnak, kölni bohócnak,
esetleg a nagy kölni bohócnak a Nobel-díjas Heinrich Böllt. Nem tiltakozott
emiatt sohasem az író. Bohócának, Hans Schniernek életrajzilag legtávolabbról
sem rokona, de ez a hőse az első olyan hős, akinek a nézetei mindenképpen az ő
nézetei. Schnier az, aki szenvedélyesen és konokul megtagadja azt a világot -
társadalmat, jólétet - , amelyben berendezkedhetnek, élhetne (nem kellene ehhez
más, mint némi nyájas megalkuvás). Schnier az, aki már képtelen nem fellázadni a
történelemfelejtés múltkozmetikája ellen, aki képtelen elfogadni erkölcsi
dogmákat és osztálydogmákat: az öreg, dúsgazdag barnaszenes (bányatulajdonos és
részvényes) Schnier fiaként fölcsap bohócnak, pantomimot táncolva, bukfenceket
hányva vállal szatirikusi szerepet. Hivatása kényszerpályáján vállalja a
lecsúszást is, nagyobb színpadokról kisebb színpadokra szorul, lecsepüli a
kritika, a regény végén a bonni pályaudvar lépcsőjén ülve gitározik és énekel,
és rézpénz hull adományokért kitett kalapjába. Elhagyott, szomorú szerelmes
férfi is Hans Schnier: szeretett egy lányt, hált vele, megszökött vele, boldogok
voltak szegényen, bolondos-gondtalan vadházastársakként járva az országot.
Mindaddig, amíg kettőjük közé be nem férkőzött a vallási és a polgári erkölcs
szerelemnyomorító törvényrendje, s el nem hagyta Schniert a kedves Marie.
Schniert a galád és álszent társadalom megakadályozza abban, hogy a szerelemben,
a szerelemmel valósítsa meg az ember szabadságát.