Egy pisztoly, egy önvédelmi fegyver, amelyet olyan természetesen tartanak egy
házban, mint egy macskát. Kell. Mi más módon védhetnék meg a tévéjüket, a
számítógépüket, az órájukat, a gyűrűiket? Harald, a köztiszteletben álló
biztosítási szakember és Claudia, orvos felesége valami olyasmivel találják
szemközt magukat, amire álmukban sem gondoltak. Miféle lojalitással tartozik egy
apa és egy anya a gyermekének, aki elkövette az elképzelhetetlent? Hogyan jutott
el addig a pontig, hogy sutba dobta az emberi élet iránti tiszteletet? Valamit
elrontottak a nevelésében? Megfeledkeztek valamiről? Duncan, a fiú beismeri a
bűnét, de nem ad rá magyarázatot. Lehet-e egyáltalán magyarázatot találni a
történtekre? Ezt a kérdést boncolgatja a Nobel-díjas dél-afrikai írónőnek ez az
emberi lélek legbenső bugyrait is feltáró, az elme legtitkosabb zugáig elhatoló,
realisztikájában is szürreális regénye. Valószínű, hogy Lindgardék még sose
jártak bíróságon _x0096_ se a férfi, se az asszony. A hétvége kétnapi
várakozásában, mivel vele, a fiukkal nem beszélhettek, minden lehetséges
magyarázatot megvitattak. A vád természetellenessége miatt úgy érezték,
tiszteletben kell tartaniuk fiuk kívánságát, hogy ne menjenek be hozzá; ezzel is
kifejezték, hogy ez egy nevetséges história, ez az: egy iszonytatóan nevetséges
história, hamarosan megoldódik, semmi szükség rá, hogy a riadt és feldúlt szülők
egy ügyvéd kíséretében bevonuljanak a fogdába, és ezzel mintegy megerősítsék a
vádat. Ők legalábbis így értelmezték az üzenetét: részben őket akarja kímélni
(semmi szükség rá, hogy beleártsák magukat), részben az a függetlenség munkál
benne, amit közös megegyezés alapján már kamaszkora óta biztosítottak neki.