Marton egy darabig levegő után kapkodott, aztán kirohant a színpadról, a
példányt apró darabokra tépte s szétdobálta. Órákig csörtetett a fucking
Manhattan rengetegében, anélkül hogy tudta volna, merre jár, így kötött ki azon
a csöppet sem bizalomgerjesztő környéken, ahol két suhanc hátulról fejbevágta -
elsötétült a világ. Amikor visszanyerte az eszméletét, csupa vér volt a ruhája,
úgy érezte magát, mint akit megrágtak és kiköptek. A táskája eltűnt, a dzsekije
titkos zsebében mindig tartott ötven dollár aranytartalékot, azt nem találták
meg. Föltápászkodott, tántorgó léptekkel indult arrafelé, amerre a normális -
többé-kevésbé biztonságos - New Yorkot sejtette. Tíz perces gyaloglás után ért a
Central Park észak-keleti sarkához, itt megpróbált taxit fogni, ám riasztó
külseje folytán ez csak sokadik kísérletre sikerült. A pályaudvarra vitette
magát. Épp elcsípte a 4:55-ös vonatot. Még sosem indult vissza ilyen korán. Nem
bánta volna, ha Joe Seeger lehuppan mellé - hogy megfojthassa. Marton elpilledt,
behunyta a szemét. Azt álmodta, hogy a New York - Budapest metrón utazik. Két
megálló volt az óceánban, a harmadik Párizs, aztán München, készülődhetett, mert
hét perc múlva Budapest következett. Marton azonban az utolsó pillanatban mégse
szállt ki. Varsó, Kijev, Moszkva. Két viszonylag hosszú megálló: Novoszibirszk,
Peking. Aztán Tokió, majd Honolulu, és máris újra Amerikába ért a metró: Los
Angeles! kérem az ajtóknál vigyázni! Marton elmosolyodott. Imádta, hogy ennyire
gyorsan és zökkenőmentesen száguldhat előre. Megint behunyta a szemét, így
történt, hogy ezúttal New Yorkot szalasztotta el. Sebaj, legföljebb megyek még
egy kört, gondolta. Bérlete volt.