1954-ben jelent meg először A Legyek Ura, amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk
a XX. század egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású irodalmi alkotásának, s
ma éppoly időszerű, mint volt a megírása idején. Golding a második
világháborúban szerzett tapasztalatait felhasználva a tudata, a lelke, a
zsigerei mélyén megbújó ősi, vad ösztönökre ráébredő és az atomháború árnyékában
élő ember félelmeit jeleníti meg példázatában vagy mítoszregényében: egy
hátborzongatóan izgalmas és kegyetlen történetben, melynek hősei tíz-tizenkét
éves angol fiúk. A világban háború dúl, s a fiúk repülőgép-szerencsétlenség
következtében egy lakatlan szigetre kerülnek, távol a civilizációtól - amely
talán éppen elpusztul -, s megpróbálnak értelmes rendet, társadalmat
kialakítani. És őrzik a tüzet, mert ez az egyetlen útja a menekülésnek... Sokáig
kellemes, szinte idilli játéknak tetszik az egész: a jól nevelt angol fiúk
ragyogóan megbirkóznak a nehézségekkel, s követik Ralphot, a született vezetőt,
aki tüzet gyújt, és expedíciót vezet a sziget felderítésére. Ám az idillben -
eleinte szinte észrevétlenül - sokasodnak a bajok: a vezérszerepre pályázó Jack
nem hajlandó engedelmeskedni Ralphnak, és a fiúk közül egyre többen állnak
mellé, s imádják vele együtt a Legyek Urát... Golding, aki sokáig általános
iskolai tanárként dolgozott, a gyermeki lélek nagyszerű ismerőjeként rajzolja
meg hőseit, akik az egyre inkább elfajuló játékban mintegy felgyorsítva élik át
az emberi civilizáció történetét az első észszerű közösségi szabályok
megteremtésétől kezdve egészen odáig, amikor a rend összeomlik, s újból a
bálványimádás, a gyilkos ösztön kerekedik felül...