Tisza Kata könyvének központi motívumát képezik a kötődési sémák, az örökölt és
bennünk rejlő, sokszor láthatatlan, sérült, rosszul működő kapcsolati programok,
amelyek véget nem érően ismétlik önmagukat újabb és újabb látszólag eltérő, de
mégiscsak nagyon hasonlóan fájdalmas kontextusokban. Arra tehetünk kísérletet az
irodalomterápiás szövegek segítségével, hogy tetten érjük őket, rájuk lássunk,
és kimozgassuk automatikus medrükből, úgy a tudatossággal, mint az érzelmi munka
erejével. Minden vázolt helyzet egy alternatíva lehet arra, hogy kezünkbe vegyük
az önmagunk feletti irányítást, legyen szó akár a párkapcsolatunkban betöltött
szerepünkről, akár szülői pozíciónkról, vagy egyéb társas szituációról, nőként,
férfiként egyaránt. A kötet azonban nem fél megmutatni azon helyzeteket sem,
amikor nem segít a terápia. Vagy nem úgy segít, ahogy az szabályos lenne. Mert
mégis mi számít szabályosnak terápiás hatás kérdésében? Sőt vannak helyzetek,
amikor éppen a terapeuta szorul segítségre, és szembesül szakmája korlátaival. A
szerző kitágítja a terápiás hatás terét a rendelőből a mindennapokra, hétköznapi
tereinkre és kapcsolatainkra, egy-egy gyógyító találkozásra valakivel, netán
éppen önmagunkkal. Ahogyan már megszokhattuk, újszerű és eredeti módon, irodalom
és segítő szakma határán, az abszurd humor eszközeivel, ugyanakkor a megértés
komplexitásával, a továbbgondolás, érzelmi felszabadulás és gyógyulás számos
egyéni lehetőségével. A váltakozó perspektívákat mozgató rövid történetek
tematikai egységet alkotva teret nyitnak a változásnak: az önmagunkhoz és a
világhoz való igazabb kapcsolódásnak.