Az újhumanizmus abból indul ki, hogy jelenleg még értelmezni sem tudjuk, mi a
baj, mert az eszközök, amelyekkel megkíséreljük, menthetetlenül elavultak.
Először meg kell határozni, mit akarunk képviselni. Jelen esetben ez a
dehumanizációs katasztrófa megfékezése és az emberi faj önbecsülésének
visszaadása, ami véleményünk szerint egyben fennmaradásunk záloga is. Ezután
arra kell választ adni, mi az a törésvonal, amely elválaszt bennünket másoktól.
Jelen esetben minden olyan tendencia, gondolat és tett, amely az ember
önbecsülésének újraépítése ellen hat. Minden, ami dehumanizál. Nem azt állítjuk,
hogy ezek feltétlenül gonosz és alávaló dolgok, hanem azt, hogy ? akár a legjobb
szándékuk ellenére is, de ? lemondtak az emberről, és ezzel arról a kivételes
ontológiai státuszról, amelyet fajunk megszerzett. Ez a létszint törékeny, de
felbecsülhetetlenül értékes kincs. Egyszerre áldás és átok, és igen, pusztítóvá
is tud válni. Elkeserítő aljasságokra vagyunk képesek miatta. Ez vezetett ahhoz
a történelmi kimerültséghez, fajspecifikus önutálathoz, kollektív burnout
szindrómához, amely mindannyiunk lelkébe költözött. Ebből ered a dehumanizáció
csábítása. De ellen kell állni a szirénhangnak ? ez az újhumanizmus célja és
lényege. És ez a 21. század igazi törésvonala: igent vagy nemet mondani az
emberre.