Állatorvost sose harapj meg, még akkor se, ha hideg lázmérővel támad hátulról.
Jót akar. Egyszer volt, hol nem volt, élt Provence-ban egy angol író, aki örökbe
fogadott egy ismeretlen eredetű és kétséges vadászösztönökkel megáldott kutyát.
Peter Mayle a Fiú nevet adta négylábú kedvencének, és Kutyaélet címmel megírta a
nagyzási hóborttal és heveny üldözési mániával megáldott fajtatiszta állat
naplóját. A csupa szellem és humor írás tulajdonképpen elmélkedés ember és kutya
kapcsolatáról, megspékelve az emberi miben létről szóló újszerű
megfigyelésekkel, mindezt új nézőpontból: körülbelül térdmagasságból.
Megtudhatjuk, hogy a kétlábúak iránti vonzalom alapja a rendszeres
élelmiszer-ellátás, a tyúkok szeretete pedig azon az egyszerű tényen múlik, hogy
remekül egyesítik magukban a sportot és a táplálékot. A nagy bölcselőktől vett
idézetek közé gyakorlatias kutyaügyek és vidám történetek keverednek, amelyekből
egy felejthetetlen kutyaszemélyiség rajzolódik ki.